Afonso Cruz regénye egyszerre költői, finom hangú és ironikus. Néhol pedig közhelyes, ami ebben a könyvben valamiért mégsem baj. A portugál saudade, avagy melankólia némi humorral szinte derűlátássá változik a könyv lapjain.

A főszereplő elbeszélő, aki egy pocakosodó fiatal apuka, fokozatosan veszíti el feleségét, Clarisse-t és lányát, Beatrizt. Eközben azonban egyre mélyebbre ássa magát szomszédja, Ulme úr múltjába, és ezzel szert tesz az öreg barátságára is. Ulme úr egy műtét miatt elveszítette részletes emlékeit a múltjáról, míg a nagy egészre azért mégis csak képes emlékezni.

Ha valaki, akkor az északi szerzők írnak a legérzékenyebben a tengerről, a természetről és az emberi lélek legapróbb rezdüléseiről. Stefánsson könyve ezeket a témákat úgy kapcsolja össze, hogy közben a leglíraibb prózát írja. Olyan különleges szöveget kapunk ezáltal, mely átöleli Izland egész huszadik századát, és közben csak egyetlen napról szól. 

A történet szerint Ari Koppenhágából érkezik haza Keflavíkba, ahol három égtáj létezik "a szél, a tenger és az örökkévalóság". Egy kellemetlen reptéri incidens miatt elkezd emlékezni gyerekkorára, és még korábbra. Az elbeszélő személye viszont meglehetősen rejtélyes, valószínűleg Ari legjobb barátja, de bizonyos szempontból lírai énként is értelmezhető, hiszen sokkal szélesebb a látóköre, mint Arié. 

Az utóbbi időben már sok szó esett itt a blogon Krausz Emma első könyvéről az Osztályképről. Érdeklődve vártam magam is a regényt, hiszen olyan fontos témák kerülnek benne elő, mint a szerelem, a gyász, önmagunk és mások elfogadása, és az iskolai élet. Elolvasva a kötetet, azt kell mondanom, hogy egy nagyon őszinte, feszes, és sok érzelemmel operáló szöveget kaptunk, amely szinte egyszer sem lesz közhelyes, vagy didaktikus.

Az ifjúsági regények picit talán távol állnak tőlem, mert sokszor problémám van a stílusukkal. A vontatottság vagy a túlzottan pörgő események, a lelkizés és a közhelyesség, valamint az összecsapott, egy kaptafára felépülő cselekmény mind-mind olyanok, amik azonnal tönkre vágják az olvasmányélményt. S ebben a műfajban sajnos sok ilyen regényre lehet találni. Nyilván az újszülöttnek minden vicc új, de mennyivel jobb például a döntésképtelenségről a Hamletben olvasni, mint a sokadik egyforma regényben. Vagy egy olyan szövegben, ami őszintén, sallangoktól mentesen tud ezekről az univerzális problémákról beszélni. Krausz Emma regénye pontosan ilyen.

Eddig sajnos kimaradtak Krasznahorkai korai munkái az olvasásaim közül, úgyhogy elkezdtem bepótolni ezt a hiányosságot az első novelláskötetével. A szerző szövegeit eddig is úgy láttam, mint a globális kilátástalanság, a "valami nagyon nincs rendben" művészi igényű megfogalmazásait. Ez a kötet is ezt fogalmazza meg egy igazán szuggesztív hangon.

Általánosságban elmondható, hogy a szereplők a kiutat, a menekülést, valamiféle megváltást keresnek, de természetesen csak átmeneti, nem igazi kegyelmet találnak. Herman, a vadőr az azonos című novellában, valami nagy horderejű dolgot ért meg, ám azt képtelen megosztani a társadalom többi tagjával, ezért az elszakadást, a társadalomból való kiválást választja.

"S mire beköszöntött az igazi tél, és eljött karácsony, megértette, hogy életét a legmélyebb tudatlanságban élte le, amikor hagyta magát az orránál fogva vezetni, és hitt benne, hogy isteni rendelésnek engedelmeskedik, midőn a világot kártékonyra és hasznosra osztja fel, hisz valójában mindkettő forrása ugyanaz a megbocsáthatatlan kegyetlenség, melynek mélyén pokoli világosság lapul; mint ahogy arra is csakhamar rádöbbent, hogy nem a sérülékeny béke, nem a «szív ősi parancsai» irányítják az emberi világot, mert mindezek csupán áttetsző hártyaként védik az alattuk meg-megránduló «gyilkos zűrzavar tömegét»." (22. oldal)

A Csapdás Rozi című novellában meg is fogalmazódik, hogy miért kell kiszakadni a társadalomból, a világból, és miért kell valami apró dolgot hatalmas fontossággal megtölteni.

"A részletek izgalmas bőségének lázában égtem hát, és égek ma is, tökéletesen elszakadva már ettől a jelentés nélküli és hozzám méltatlan világtól, amely a szisztematikus megcsúfolás, a gúnyos otrombaság s a gusztustalan rikácsolás szüntelen záporában már régen elveszítette minden méltóságát." (61. oldal)

Az El Bogdanovichtól elbeszélője pedig képtelen elszakadni Bogdanovichtól, hiszen az előzőekhez hasonlóan valamiféle mondvacsinált indokot ad az életének. Eközben viszont megérti, "hogy ha gyűlölettel és undorral nézünk a világra, a világ gyűlöletes és undorító lesz; amennyiben szeretettel és várakozással, úgy kiszámíthatatlan és ellenséges; a legjobb tehát, ha nem nézünk sehogyan." (95. oldal) Be kell tehát fejezni a "nézdegélést", hiszen "vár a tus, a forró leves, a friss ágynemű hűvössége" (98. oldal), tehát a magányos elvonulás. 

Ugyan a fenti hős döntése megnyugtatónak is nevezhető, ha számításba vesszük azt, hogy a többi szereplő újbóli találkozása a társadalommal elkerülhetetlenül vezet a katasztrófához, akkor máris kevésbé érezzük nyugalmat keltőnek. 

A kötet tehát meglehetősen nyugtalanító, de annyira szuggesztív módon, hogy elkerülhetetlenül beránt magával a homályos, szürke erdőbe és azt sem bánjuk, hogy ott magunkra hagy. Ami csak azért nem baj, mert közben talán elkezdünk valamit megsejteni, valamint számos másik Krasznahorkai-kötetre találni.

Első mondat: Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját.

Az angol írónő könyve, ami egy egész életet dolgoz fel igazán klasszikus olvasmány. Abban a tekintetben mindenképp, hogy nagyon könnyen olvasható, az elbeszélő mindent tud – de persze nem mindent árul el az olvasónak – a szereplők pedig igazán életszerűek. Ez a jellemzője azonban nem csak a szöveg erősségét, hanem a gyengeségét is adja.

Gustav Perle és Anton Zwiebel barátságának történetét az óvodától követhetjük nyomon a regényben, amely három nagy részre oszlik, mint egy klasszikus szonáta. A zene fontossága Anton zongorista voltában is visszaköszön. Három idősíkon mozog a szöveg. Elsőként közvetlenül a második világháború előtt vagyunk. Ennek hangja csak alig-alig ér el Svájcnak ezen részére. A második rész a harmincas évek elején játszódik, amelyben Gustav szüleit ismerhetjük meg jobban. Végül a kilencvenes évekbe érkezünk, ahol a már idősödő Gustav és Anton kerül újból a középpontba.

A szöveg erőssége, plasztikussága meglátásom szerint hullámzó. Van pár igazán erős rész, de számos olyan is, amikor kissé kezd unalmassá, vagy épp túl egyszerűvé válni. Erre nagyon jó példa az amikor a második részben Anton apja az ember erkölcsi felelősségéről beszél:

„De hol kezdődik az, hogy mi „tartozik” ránk, és hol érvéget? Ez korunk nagy kérdése, barátaim: hogy milyen messzire mehetünk abban, ami felebarátaink életét érinti. Közömbösségre törekszünk. […] De erkölcsi szempontból a közöny nem bűn-e?” (150. oldal)

Ez egy nagyon markáns rész, hiszen korábbi tettei értéke ezen a ponton áll vagy bukik. A következő oldalon viszont ezt a mondatot találjuk: „Erich szereti a disznóhúst.” (151. oldal) Ami már-már általános iskolai fogalmazás egyszerűségű.

Erich és Emilie, Gustav szülei nagyon életszerű figurák. Olyanok akik számos dolgot elrontanak az életben, saját félelmeik és traumáik foglyai. Gustav karaktere is nagyon jól megformált, ám Anton számomra kissé talán jobban homályban maradt.

Ám ha jobban belegondolok, ez a homály is érthetővé válik a harmadik rész után, ahol Antonról számos fontos dolog derül ki. Akárcsak Gustavról. A könyv fülszövege kissé szemellenzős módon elfedi, hogy a két fiú közötti barátság talán picit több mint barátság.

Nagyon jó a szövegben az, hogy a férfibarátságból nem záródik ki a gyengédség, az intimitás és a testi érintés, sőt ezek expliciten és magától értetődően jelennek meg.

Ám amikor az ötvenéves férfiaknak nincs feleségük, vagy csak próbálkoznak nőkkel az olvasó gyanakodni kezd. A szöveg pedig nagyon óvatosan és lassan jut el odáig, hogy bevallja, ez a kapcsolat sokkal intimebb és sokkal szorosabb, mint egy átlagos barátság. Érdekes módon a testiség és a vágy nem jelenik meg, ezzel mintegy az egészen életen át tartó szoros elköteleződés elsőbbségére mutat rá. Ám ha Gustav szavait is számításba vesszük, akkor kevés kétségünk marad arról, hogy miről is van szó pontosan:

„Azt válaszolta, hogy ha emberi szerelem kérdéséről van szó, őt semmi sem botránkoztatja meg és nem is fogja soha.” (284. oldal)

Rose Tremain – Gustav-szonáta, Budapest, 21. Század, 2017. Ford.: Szűr-Szabó Katalin

A szolgálólány meséje egy újabb olyan regény, mely a belőle készült filmváltozat miatt került reflektorfénybe. Még jóval a sorozat körüli hype előtt került a várólistámra, de csak nemrég sikerült elolvasnom. Aztán pedig a szériát is sikerült végignéznem. Ha összevetjük a kettőt, akkor érdekes megállapításokra juthatunk.

A regény tökéletes képet fest az elnyomás jellegéről, egy olyan társadalomról, amelyben az emberek vagy elfogadják sorsukat, vagy elfogadtatják velük.

„– Azt hittük, jobb világot teremthetünk.
– Jobbat? – bukik ki belőlem alig hallhatóan. Hogy hiheti, hogy ez jobb?
– A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig vannak, akiknek rosszabbat – feleli.” (329. oldal)

Emellett szerintem nagyon érdemes arra a vonulatra figyelni, hogy ez milyen alapokra épül fel. Itt a férfi-női ellenségeskedésre gondolok, mely teljesen áthatja a regény jelenét és múltját is. A legfeltűnőbb az volt számomra, hogy a regény múltjában és a jelenében is mennyire gyűlölködve viselkednek egymással a nők és a férfiak. Pontosan ábrázolja azt, hogy a másik ember idegensége nem a bőrszínénél vagy a nemzetiségénél, hanem már a neménél kezdődik.

A regény felhívja a figyelmet erre az ösztönös védekező mechanizmusra, amivel az idegenségre, jórészt félelemből reagálunk. Megbélyegzéssel, utálattal, általánosítással, meg nem értéssel fordulunk az ellenkező neműek felé.

Az epilógus új nézőpontba helyezi a regény egészét. Itt feltűnő az a fajta rejtett szexizmus, ami a tudományos beszédmódot és napjaink diskurzusát is jellemzi. Úgy tűnik, mintha az ember nem változna, s nem fordítana elég figyelmet arra, hogy miről és mit beszél. 

Akárcsak a regény a belőle készült sorozat első évada is egy nagy cliffhangerrel végződik. A széria nagyobb figyelmet fordít a mindennapokra, valamint Fredé belső világa és múltja is még jobban kibomlik – az anyja mondjuk épp kimarad, de az ígéretek szerint a második évadban majd ő is megjelenik. Az sem mellékes, hogy a sorozatban kibomlik a gileádi rezsim kialakulásának módja is. A regény biztosan nem folytatódik, de a filmváltozat második évada kétségkívül sok újdonságot hoz. Egy valami viszont biztos állandó marad: a kilátástalanság, az elnyomás és Nick örökké érzelemmentes arckifejezése. 

Margaret Atwood – A szolgálólány meséje, Budapest, Jelenkor, 2017. Ford.: Mohácsi Enikő

Első mondat: Meghaltam / 6840 méterrel a tengerszint fölött / május negyedikén a ló esztendejében.

Néhány hónapja olyan könyveket kerestem, amelyek német eredetiben születtek meg, mert úgy éreztem, hogy túl kevés németajkú szerzőt olvasok. Így találtam rá Ransmayr nevére és több könyve is a várólistámra került. Elsőként A repülő hegyet olvastam el. Ez a különleges könyv izgalmas színfolt a leginkább prózában megszólaló szövegek között, hiszen mind a 320 oldal tompa verselésben íródott tele. Ám nem csak emiatt nyújt különleges élményt az osztrák szerző műve.

Első mondat: Isten valamikor asszony volt.

Mia Couto regénye egészen véletlenül került az olvasólistámra. Olyan könyvet szerettem volna, ami a lehető legtávolabb játszódik attól a társadalmi-kulturális közegtől amiben élek. Azt is szerettem volna, hogy lehetőleg a déli féltekén játszódjék, hiszen a könyvtérképem alapján szinte csak az északi félgömbön zajló történeteket olvasok. Az oroszlán vallomása egy mozambiki portugál szerző könyve, amely szinte teljesen kielégíti a fenti elképzeléseimet. De amint említettem, csak véletlenül került a látóterembe, már nem is tudom pontosan hogyan, talán a molyon leltem rá.

Első mondat: – Később! – Ez a szó, ez a hang, ez a stílus.

Aciman regénye, a Szólíts neveden minden bizonnyal a nemrég, belőle készült film miatt került sokak látóterébe. Magyarországon ez egészen biztosan így volt, hiszen az Atheneaum kiadó rögtön a filmes borítóval jelentette meg az első magyar fordítást, így már ott feltűnik a két férfi nagyon intim kapcsolata. Ezért olvassák sokan melegregényként, és épp ezt megcáfolandó állítják mások – így a film alkotói és szereplői is –, hogy szerelmes regényként, vagy még inkább a szerelem regényeként, történeteként érdemes rátekinteni. Már ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy 30-40 évvel a regény elbeszélt ideje, és 10 évvel a regény megjelenése után is mennyire megingatja a szerelem témáját az, ha két azonos nemű szeret egymásba. Meglátásom szerint azonban épp a heteronormatív szerelemtől és vágytól való eltávolodás által kerülhetnek ezek a fogalmak igazán a mű középpontjába.

Nagyon vártam, hogy magyarul is megjelenjen ez a kötet, hiszen az első egészen különleges élmény volt.

A könyv első része mégis kevéssé volt erőteljes, mint az első kötet. Aztán olyan részek következtek, melyeknél, még a könnyem is kicsordult a meghatottságtól; egészen konkrétan Vanja születésének leírására gondolok. S ekkor kezdtem gyanakodni, hogy megeshet, hogy a hatáskeltés átlép egy szinten, ahol olcsóvá válik. Szerintem ez nem történt meg. Talán a jó írok alapfelszereltsége, hogy tökéletesen tudják szabályozni a különféle érzelmi töltöttségű részeket. 

A szöveg egy része – amikor egyik alkalommal hosszabban beszélget Geirrel a Pelikanenben – szintén ambivalens érzést keltett, hiszen arról beszél, hogy mennyire képtelen a pontos emlékezésre, miközben egy több ezer oldalas szöveget ír az emlékeiről roppant részletesen. Aztán ahogy a narrátor szépen lassan eltűnt, s csak Geir és az ő hangja maradt meg, kiderült, hogy hogyan is mozog ez a szöveg nagyon finoman a fikció, a dokumentumregény és az esszé határán. Itt és a kötet utolsó oldalain éreztem azt, hogy Knausgård könyve több mint figyelemre méltó. Azon túl, hogy a történet szintjén – bár nem vagyok biztos benne, hogy ez esetben beszélhetünk hagyományos értelemben vett történetről – ő emberként, férfiként, apaként, skandinávként, norvégként a lehető legőszintébben megnyílik az olvasónak, a szöveget is ilyen módon tárja, és bontja fel. Úgy gondolom, hogy a Pelikananben zajló beszélgetés, valamint a fikció és a valóság kapcsolatáról szóló részek alapján érthető meg a szöveg határon való léte. Egészen pontosan, hogy hogyan húzható, vagy sem, finom határ a valóság, a fikció és az emlékezés, valamint a fikcionális és esszéisztikus irodalom közé. Ha valamitől, akkor ettől nagyszerű ez a szöveg és kötet. 

Az pedig, hogy mennyi mindent ad az emberi kapcsolatok, az apaság, a férfiség, a szerelem vagy épp Skandinávia megértéséhez csak hab a tortán. Én például nagyon szerettem, amikor a norvég és svéd nyelv közötti kisebb-nagyobb eltérésekre reflektált. 

Remélem, a kiadó a többi kötettel sem lesz adós, bár a borítók összefüggése erre enged következtetni.

Karl Ove Knausgård – Szerelem (Harcom 2.), Magvető, Budapest, 2017. Ford.: Petrikovics Edit