Ha a Holtverseny nagyszerű volt, akkor ez a könyv még inkább az. Csak nagyon máshogy. Mondjuk a Holtverseny is azért volt jó, mert borzasztó volt, ez még inkább az. 

Az elbeszélői hang józan, pontos, roppant őszinte és hiteles. A világ, amiben él szintén hihető, hiszen egy atomháborúban, még ha tudjuk is, hogy miért tört ki, egy idő után ez teljesen lényegtelenné válik, és csak az ember marad. Az ember, aki mindenhez alkalmazkodik, mindent elvisel, és mindenben tud élni. A regény azonban nem engedi, hogy ez bármi reményre is okot adjon, hiszen a történet során szépen lassan mindenki meghal. Lehengerlő és teljesen magával ragadó, az a kilátástalanság, ami a szövegben megfogalmazódik. Persze ez nem didaktikusan, szájbarágósan történik, hanem érzi az olvasó, ami talán a legfontosabb egy jó könyvben, hogy érezzük. Azt hiszem, a jó irodalom egyik ismérve az érzelmekre való hatással való intellektuális megértés elősegítése. Nagyon tetszett továbbá, hogy ugyan rengeteg vér folyik, és zsiger fordul ki a könyv lapjain, ez még sincs önmagáért, hanem nagyon is indokoltan és megfelelő mennyiségben történik. A fal című fejezetben a falnak nem csak mint fizikai holttestekből épült falnak van jelentősége, hanem fordulópontként is szolgál a szövegben. 

Az utolsó fejezet latin címének kétértelműsége csak tovább erősíti a szöveg kilátástalanságát azzal, hogy egy icipici reményt megenged. 

Miután késő este befejeztem a szöveget, azt éreztem, hogy most azonnal macskás videókat és e világi dolgokat kell néznem, különben teljesen lehúzna a szöveg. Talán nem spoiler, hogy ez a happy end hiánya miatt volt így. Ennek ellenére a szöveg még napokig visszhangzott a fejemben, hiszen annyira beszippantja az olvasóját.

Totth Benedek – Az utolsó utáni háború, Budapest, Magvető, 2017.

Rengetegszer hallottam erről a könyvről, hogy milyen nagyszerű, mégis ágáltam az elolvasásától – olvastam ugyanis a Régimódit, s az nem igazán tetszett, de persze nem ítélhetünk meg egy írót, egyetlen könyve alapján. De jól tettem, hogy végre elolvastam, hiszen nagyszerű élmény volt. Pár nap alatt végeztem vele, annyira beszippantott mind a történet, mind a narráció. Előbbi kevéssé, utóbbi igazán tetszett. 

Ami Emerenc és az írónő kapcsolatát illeti, én végig az írónőt tudtam inkább megérteni tetteiben. Önvádját, depresszióját és szomorúságát csak részben tudtam logikusan értelmezni. Emerenc ugyan roppant markáns karakter, mégis a végletekig undok és nem is picit idegesítő. Azért gondolom így, mert hihetetlenül szélsőséges a hozzáállása az élethez. A görög drámák szereplőitől eltekintve, élő ember nem lehet ennyire szélsőséges úgy, hogy bennem közben szimpátiát keltsen. Minden bizonnyal ebben áll Emerenc mitologikussága, amelyet a narrátor olyan nagyszerűen ragadott meg. Ez volt az, a narráció, a stílus és a történetvezetés, ami hasonló nagy erővel szippantott be. Kiválóan adagolt részletek, a mindennapi élet pillanatainak fotószerűen pontos megragadása és a mítosz valóságban való feloldása az ami kivívta bennem a feltétlen tiszteletet a könyv iránt.

Szabó Magda – Az ajtó, Magvető, Budapest, 1987.

Jó volt újraolvasni az új fordítás okán. 

Közben azon gondolkodtam, hogy vajon Mersault-t az idegen vagy a társadalom. A cím alapján az előbbire gondolhatunk. Számomra kérdés, hogy ezzel az idegenségével Mersault nem veszti el emberi mivoltát? Mielőtt olyanná lennék, mint az esküdtek, akik azért ítélték el, mert nem gyászolta kellőképpen az anyját, úgy látom, hogy nem egyértelmű, hogy mennyire eredendően emberi a szerepjátszás. Ahogy arra utal is a csehszlovák történet kapcsán, Mersault szerint rossz dolog szerepet játszani. De hiszen az emberek régóta teszik ezt, szóval lehet, hogy mégis csak van valami haszna. 

A szövegben a teljes elidegenedés, az élet abszurditásának, a dolgok lényegtelenségének felismerése és ábrázolása továbbra is megdöbbentő és nagyszerű. Utána kéne néznem, hogy Camus mennyire foglalkozott –  foglalkozott-e – a buddhizmussal, mert Mersault eléggé úgy tekint az élete eseményeire – legyenek bármilyenek –, hogy azok csak megtörténnek vele. Ezeket ő jobb esetben átéli és megéli, rosszabb esetben – mint a per során –  teljesen kizáródik, és külső megfigyelővé válik. Utóbbi egyáltalán nem buddhista dolog, ez kétségtelen. Ebben talán a nyugati társadalmak attitűdjét ismerhetjük fel. 

Vártam azt az egyszerű, dísztelen stílust – vagy a stílus teljes hiányát –, ami a francia eredetiben van. Ez jó részt meg is valósult az új fordításban. Eltűnt az a halom töltelékszó, amivel irodalmibbá tették a korábbi fordítást. Ugyanakkor olykor túlságosan mai lett a szöveg. Nem látom be, hogy miért lett a nekem mindegyből nekem tök mindegy, a kis párizsi nőből kis párizsi töltött galamb például. Ezekkel a momentumokkal inkább flegmának és közönyösnek tüntetik fel Mersault-t, mintsem idegennek a társadalomtól. Szerencsére ebből viszonylag kevés van, és jó esetben át is lehet siklana felettük.

Albert Camus – Az idegen, Budapest, Európa, 2016. Ford.: Ádám Péter, Kiss Kornélia