Ha a Holtverseny nagyszerű volt, akkor ez a könyv még inkább az. Csak nagyon máshogy. Mondjuk a Holtverseny is azért volt jó, mert borzasztó volt, ez még inkább az. 

Az elbeszélői hang józan, pontos, roppant őszinte és hiteles. A világ, amiben él szintén hihető, hiszen egy atomháborúban, még ha tudjuk is, hogy miért tört ki, egy idő után ez teljesen lényegtelenné válik, és csak az ember marad. Az ember, aki mindenhez alkalmazkodik, mindent elvisel, és mindenben tud élni. A regény azonban nem engedi, hogy ez bármi reményre is okot adjon, hiszen a történet során szépen lassan mindenki meghal. Lehengerlő és teljesen magával ragadó, az a kilátástalanság, ami a szövegben megfogalmazódik. Persze ez nem didaktikusan, szájbarágósan történik, hanem érzi az olvasó, ami talán a legfontosabb egy jó könyvben, hogy érezzük. Azt hiszem, a jó irodalom egyik ismérve az érzelmekre való hatással való intellektuális megértés elősegítése. Nagyon tetszett továbbá, hogy ugyan rengeteg vér folyik, és zsiger fordul ki a könyv lapjain, ez még sincs önmagáért, hanem nagyon is indokoltan és megfelelő mennyiségben történik. A fal című fejezetben a falnak nem csak mint fizikai holttestekből épült falnak van jelentősége, hanem fordulópontként is szolgál a szövegben. 

Az utolsó fejezet latin címének kétértelműsége csak tovább erősíti a szöveg kilátástalanságát azzal, hogy egy icipici reményt megenged. 

Miután késő este befejeztem a szöveget, azt éreztem, hogy most azonnal macskás videókat és e világi dolgokat kell néznem, különben teljesen lehúzna a szöveg. Talán nem spoiler, hogy ez a happy end hiánya miatt volt így. Ennek ellenére a szöveg még napokig visszhangzott a fejemben, hiszen annyira beszippantja az olvasóját.

Totth Benedek – Az utolsó utáni háború, Budapest, Magvető, 2017.