Eddig sajnos kimaradtak Krasznahorkai korai munkái az olvasásaim közül, úgyhogy elkezdtem bepótolni ezt a hiányosságot az első novelláskötetével. A szerző szövegeit eddig is úgy láttam, mint a globális kilátástalanság, a "valami nagyon nincs rendben" művészi igényű megfogalmazásait. Ez a kötet is ezt fogalmazza meg egy igazán szuggesztív hangon.

Általánosságban elmondható, hogy a szereplők a kiutat, a menekülést, valamiféle megváltást keresnek, de természetesen csak átmeneti, nem igazi kegyelmet találnak. Herman, a vadőr az azonos című novellában, valami nagy horderejű dolgot ért meg, ám azt képtelen megosztani a társadalom többi tagjával, ezért az elszakadást, a társadalomból való kiválást választja.

"S mire beköszöntött az igazi tél, és eljött karácsony, megértette, hogy életét a legmélyebb tudatlanságban élte le, amikor hagyta magát az orránál fogva vezetni, és hitt benne, hogy isteni rendelésnek engedelmeskedik, midőn a világot kártékonyra és hasznosra osztja fel, hisz valójában mindkettő forrása ugyanaz a megbocsáthatatlan kegyetlenség, melynek mélyén pokoli világosság lapul; mint ahogy arra is csakhamar rádöbbent, hogy nem a sérülékeny béke, nem a «szív ősi parancsai» irányítják az emberi világot, mert mindezek csupán áttetsző hártyaként védik az alattuk meg-megránduló «gyilkos zűrzavar tömegét»." (22. oldal)

A Csapdás Rozi című novellában meg is fogalmazódik, hogy miért kell kiszakadni a társadalomból, a világból, és miért kell valami apró dolgot hatalmas fontossággal megtölteni.

"A részletek izgalmas bőségének lázában égtem hát, és égek ma is, tökéletesen elszakadva már ettől a jelentés nélküli és hozzám méltatlan világtól, amely a szisztematikus megcsúfolás, a gúnyos otrombaság s a gusztustalan rikácsolás szüntelen záporában már régen elveszítette minden méltóságát." (61. oldal)

Az El Bogdanovichtól elbeszélője pedig képtelen elszakadni Bogdanovichtól, hiszen az előzőekhez hasonlóan valamiféle mondvacsinált indokot ad az életének. Eközben viszont megérti, "hogy ha gyűlölettel és undorral nézünk a világra, a világ gyűlöletes és undorító lesz; amennyiben szeretettel és várakozással, úgy kiszámíthatatlan és ellenséges; a legjobb tehát, ha nem nézünk sehogyan." (95. oldal) Be kell tehát fejezni a "nézdegélést", hiszen "vár a tus, a forró leves, a friss ágynemű hűvössége" (98. oldal), tehát a magányos elvonulás. 

Ugyan a fenti hős döntése megnyugtatónak is nevezhető, ha számításba vesszük azt, hogy a többi szereplő újbóli találkozása a társadalommal elkerülhetetlenül vezet a katasztrófához, akkor máris kevésbé érezzük nyugalmat keltőnek. 

A kötet tehát meglehetősen nyugtalanító, de annyira szuggesztív módon, hogy elkerülhetetlenül beránt magával a homályos, szürke erdőbe és azt sem bánjuk, hogy ott magunkra hagy. Ami csak azért nem baj, mert közben talán elkezdünk valamit megsejteni, valamint számos másik Krasznahorkai-kötetre találni.