Első mondat: Meghaltam / 6840 méterrel a tengerszint fölött / május negyedikén a ló esztendejében.
Néhány hónapja olyan könyveket kerestem, amelyek német eredetiben születtek meg, mert úgy éreztem, hogy túl kevés németajkú szerzőt olvasok. Így találtam rá Ransmayr nevére és több könyve is a várólistámra került. Elsőként A repülő hegyet olvastam el. Ez a különleges könyv izgalmas színfolt a leginkább prózában megszólaló szövegek között, hiszen mind a 320 oldal tompa verselésben íródott tele. Ám nem csak emiatt nyújt különleges élményt az osztrák szerző műve.
Már a szöveg legelejétől jól látható, hogy valamiféle téren és fizikai-szellemi régiókon átívelő utazásra invitál minket az elbeszélő, aki egy fiú testvérpár fiatalabbik tagja, Pádraic. Bátyjával, Liammel egy különleges hegy, a tibeti Phur-Ri, azaz a Repülő hegy megmászására készülnek. A szöveg az erre való felkészülésre, utazásra és magára a hegymászásra emlékezik vissza, a szerencsétlenül végződő csúcselhagyás után nem sokkal. Az utazásból csak ő, a fiatalabbik fivér tér haza. A testvérek Írország egy apró, nyugati szigetéről a Horse Islandről kelnek útra Kína ekkoriban szinte hermetikus zárt, Himalája uralta tartományába. Minderre az ad okot, hogy Liam lelkes geográfus, és a térképeken csak fehér folttal és hegyekkel jelölt területen készült fotón egy hegycsúcs oldalsó oszlopsorát pillantja meg. A fentiekből több fontos viszony bomlik ki, de a talán legfontosabb alább.
A ír fivérek egyike, Liam a hegyekre vágyik, míg Pádraic számára a tenger nyújt megnyugvást.
Ilyen módon a tenger és a hegy szimbólumrendszere nyílik meg, melyhez az égé harmadikként kapcsolódik.
A tenger szimbólumrendszeréből a lent, a mélység és a visszatérés aktiválódik, míg az égéből a fent, a magasság, az elérhetetlen és a transzcendens kerül előtérbe. A szövegben számos esetben a sziklák, a hegyek képezik a határt a tenger, a föld és az ég között. Ám a hegy valamilyen módon az éghez kapcsolódik, így a még-elérhető transzcendens és az elmenés fogalmaival hozható kapcsolatba.
„És a bátyám akkor sem tért vissza, amikor a hegyek,
magasságuk sorrendjében, egymás után kialudtak,
és a hegyhátak fokozatosan összeolvadtak a fekete,
holdtalan ég peremével.” (196. oldal)
Tovább erősíti a hegyek éghez való tartozását Nyema meséje. Nyema egy helybéli nő, aki abban a pásztornemzetségben él, akik útjuk során bizonyos ideig segítik a fivéreket. Nyema története szerint „a hegyek / kiváltak a csillagok sziporka-seregéből, / és fénytutajok gyanánt sodródtak az égbolt éjszakáján, / mígnem végül leszállingóztak / a mi világunk rónaságaira, / mert ez a világ addig lapos volt,” (124. oldal). Fontos, hogy e hegyek közül „bármilyen irdatlannak és mozdíthatatlannak látszanak is / […] egyikük sem fog örökre itt maradni / az emberi világban: sorban egymás után / felszállnak valamikor majd, és tovatűnnek, / ahogy jöttek volt, váratlanul. (uo.) A hegyek éghez tartozását, a hegy-csillag párhuzamot erősíti tovább az Orion csillagképben lévő Beteigeuze nevű csillag említése, mely ha felrobban, nappal is látható fénnyel árasztja el a Földet, ilyen módon betöltve az emberi látóteret, akárcsak az óriási hegyek. Mint a Phur-Ri melyről a szöveg egy kiemelt pontján a következőket tudjuk meg:
„ez a hegy a legnagyobb és legragyogóbb mind közül:
bárkit, aki fölegyenesedve jár és beszélni tud,
arra van hivatva emlékeztetni, hogy semmi, de semmi!,
legyen mégoly hatalmas,
mégoly nehéz, mégannyira
jégpáncélos, megközelíthetetlen, legyőzhetetlen,
nem maradhat örökre a helyén,
hanem mindennek távoznia kell,
el kell szállnia!, előbb-utóbb illa berek,
és hogy aztán viszont ami eltűnt, az sem marad
eltűnten örökre, hanem veszteglés, és újrakezdés után,
még ha a legtávolabbi jövőben is,
még ha megváltozottan is,
még ha ezer új formává és alakká
szétrobbanva is, de visszatér,
és egy kerék, vagy egy csillag vagy csak egy imamalom,
egy gyapjúorsó ismét forogni kezd:” (140. oldal)
Tehát minden folyamatosan átalakul, semmi sem örök, csupán a körforgás. Ezt a nézetet értelmezhetjük Pádraic gyászára testvére felé, de akár magára Pádraicra is, hiszen akármilyen nehéznek, és mélységesnek is érzi önnön valóját testvére elvesztése után, ez nem marad örökre így. A szöveg több helyen is kiemelt figyelmet fordít a folyamatosságra, a vissza-visszatérésre. Például az imamalmok sokszori említésekor, melyeknek folyamatosan forogniuk kell. Vagy a folyóba dobott imafeliratokkal ellátott kövek említésekor, melyekről az imát magával viszi a folyó így felolvasztva azokat az időben.
Az írás nem csak ebből a szempontból fontos, hanem abból is, hogy – Nyema szerint – általa még a holtakkal is képesek vagyunk kommunikálni, hiszen az üzenet „még akkor is / olvasható marad, ha ő már régesrég tovatűnt, / vagy az élet egy másik alakjában foglyul esett.” (191. oldal) Pádraic maga is számos információt bátyja hátrahagyott irataiból tud meg. A fenti két gondolatnak – az örök körforgás, és az írás isteni voltának – összekapcsolásával válik érthető – meglátásom szerint – a szöveg formai megoldása. A verses forma recitatív hagyománya, énekelhetősége annak végteleníthetősége egyfajta imamalomként, folyóba dobott imakőként engedi értelmezni a szöveget, ilyen módon mintegy az életbe visszaírva/visszabeszélve Liamet.
Az örök körforgáshoz kapcsolódik az is, hogy a szövegben az ellentétek (a fent-lent, az el-vissza, a magasság-mélység, a víz-lég-föld) sokszorosan összekapcsolódnak, egymásból vétetnek és egymásba olvadnak. Egy helyütt Pádraic egy szűk ösvényről majdnem a mélybe zuhan, de Nyema „játszi könnyedséggel visszarántott[a] / azzal, hogy ballépése[…] lendületének / egyszerűen csak más irányt szabott: // hozzá fel, vissza az ösvényre, / felhullajtott[a] [sic!] magához!,” (130. oldal). Egy más helyen pedig nagyon intim helyzetben egymásnak mesélnek azokról a „térségekről” ahonnan a „mindenkori másik” jött: „a másik, aki egyszer elbeszélő, / aztán ismét csak figyelmes, szótlan hallgató volt.” (188. oldal) Látható tehát, hogy az ellentétes térbeli fogalmakkal párhuzamba állítható a beszélő és a hallgató kettőse, melyek így összeolvadnak.
A szöveg talán legizgalmasabb része pedig az, amikor ezekkel az összeolvadó térbeli fogalmakkal összekapcsolódnak az emberi lélek, és vágyak mélységei.
Ez az a rész, amikor a fivérek végre egyetértésben elindulnak felfedezni és meghódítani a Repülő hegyet. Pádraic nagyon rosszul viseli az utat, és bátyja megnyugtatásként azzal biztatja, hogy nem a csúcs felé indulnak jobbulása után, hanem lefelé a táborba, mert érzi, tudja, hogy öccse lefelé vágyik, s csak miatta volt hajlandó elindulni a hegy irányába. Miután Pádraic felerősödik, hálából mégis ragaszkodik a csúcs meghódításához, ami Liam számára végzetesen fejeződik be. Ezért később bűntudatot érez. A szövegnek e pontján a fizikai le-föl, előre-hátra mozgás, és mozdulatlanság összekapcsolódik az emberi lélek mozgásával.
Ez a könyv szerintem azért igazán figyelemre méltó, mert nagyon régi toposzokat mozgósít anélkül, hogy közhelyessé válna. Ráadásul ezeket olyan módon variálja, és állítja egymás mellé, hogy sikerül újat mondania az emberi lélekről, a testvéri intimitásról, a kultúrák eltérőségének megtapasztalásáról, sőt még a szerelemről is. Remélem, itthon is nagyobb figyelmet fordítunk rá, hiszen az idei Man Booker díj nemzetközi longlistjére is felkerült, Krasznahorkai Megy a világ kötetével együtt.
Christoph Ransmayr – A repülő hegy, Pozsony, Kalligram, 2008. Ford.: Márton László
