Első mondat: – Később! – Ez a szó, ez a hang, ez a stílus.
Aciman regénye, a Szólíts neveden minden bizonnyal a nemrég, belőle készült film miatt került sokak látóterébe. Magyarországon ez egészen biztosan így volt, hiszen az Atheneaum kiadó rögtön a filmes borítóval jelentette meg az első magyar fordítást, így már ott feltűnik a két férfi nagyon intim kapcsolata. Ezért olvassák sokan melegregényként, és épp ezt megcáfolandó állítják mások – így a film alkotói és szereplői is –, hogy szerelmes regényként, vagy még inkább a szerelem regényeként, történeteként érdemes rátekinteni. Már ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy 30-40 évvel a regény elbeszélt ideje, és 10 évvel a regény megjelenése után is mennyire megingatja a szerelem témáját az, ha két azonos nemű szeret egymásba. Meglátásom szerint azonban épp a heteronormatív szerelemtől és vágytól való eltávolodás által kerülhetnek ezek a fogalmak igazán a mű középpontjába.
A regény elbeszélője, a tizenhétéves kamasz, Elio, aki szerelmi vágyának lassú, ám annál hevesebb kibontakozását próbálja megérteni a szövegben. A regény nyitányaként azt a pontot keresi, amikor beleszeretett a nála hét évvel idősebb doktoranduszba, Oliverbe. Eközben szembesül azzal, hogy a másik fizikai valója mennyire fontos a vágy megtestesüléséhez. Mintegy nagyításként ismeri, és ismerjük meg Oliver minden porcikáját a hajától, a könyökhajlaton át a lábfej puha bőréig. Ugyanilyen fontossá válnak a vágyott testet eltakaró ruhadarabok, és azok vélt vagy valós jelentése, amely már viselőjük belső tulajdonságaira enged következtetni. Ez azért fontos, mert a regény rámutat a fizikai tapasztalás fontosságára és elsőbbségére. A férfi test esztétikája pedig tabudöntögetésként is értelmezhető, hiszen nem válik idealizálóvá, vagy a testet csak szexuális tárgyként láttatóvá.
Érdekes, hogy a két szereplő nem tud nyíltan beszélni kettejük kapcsolatáról. Ebben tetten érhetők azok a kényszerítő társadalmi tényezők, amelyek egyrészt a meleg szerelmet, másrészt a vágy őszinteségét tabusítják. A regény ezeket úgy teszi felismerhetővé, hogy az olvasóval közösen összenézve elhallgatja őket, akárcsak Elio és Oliver a szerelmüket. Kettejük párbeszédéből, és Elio belső kommentárjaiból kitűnik, hogy mindketten hasonlóan éreznek, hasonlóan vívódnak és hasonlóan döntésképtelenek. Az ő elsődleges vívódásuk szerelmük felvállalhatóságára vonatkozik, míg olvasóként a vágy őszinte, mindent elsöprő, mégsem közhelyes és csöpögős voltára fókuszál. Míg ők bizonyos indokok miatt a fel nem vállalhatóság mellett kötnek ki, olvasóként meggyőződünk a szerelem és a vágy mindennel szembeni elsőbbségén. Utóbbi állítást arra vonatkozóan teszem, hogy az elbeszélő húsz év távlatából – számos szerető, és szerelem után – Oliverrel – és expliciten nem mással – való hat hetes szerelmét fogalmazza meg a szövegben.
Visszatérve a testre, ki kell emelni a szexualitás fontosságát is. Elio egyszerre tart fent testi kapcsolatot Marziával és Oliverrel, s ezek között képes különbséget tenni. Képes látni a kétféle vágy közötti eltérést. Érdekes az a jelenet is, amelyben az első penetráció után Elio komoly kételyeket fogalmaz meg saját maga számára, elsősorban a testi fájdalom miatt, amelyeket aztán a testi vágy ír majd felül. Nem lehet kihagyni a felsorolásból a sárgabarack-jelenetet, amelyben a túlfűtött kamasz a gyümölcsbe üríti spermáját, amit aztán Oliver elfogyaszt. Úgy gondolom, hogy ez a jelenet egyfajta csúcspontként értelmezhető a regényben, hiszen a cím értelmén is túlmutat.
A cím minden bizonnyal a vágyott másikká való válás verbális megfogalmazása. Azzal, hogy Elio Eliónak hívja Olivert és Oliver Olivernek Eliót nyelvileg fogalmazzák azt a közös vágyukat, hogy a másikká legyenek. Különösen érdekes, hogy Elio ezirányú vágyát az elbeszéléséből ismerjük meg, míg Oliverét abból, hogy ő kéri először ezt a nyelvi aktust. A sárgabarack elfogyasztása során azonban a nyelv cserbenhagyja a két fiút, mert ugyan nyelvileg képesek a másikká válni, de nem képesek eggyé válni. Ehhez tehát más módon tudnak csak eljutni, méghozzá egy ilyen metaforikus és szexuális úton. A sárgabarackot Elio ugyanis többször hasonlítja Oliver fenekéhez. A gyümölcs és az ondó egyesülése egyben Elio és Oliver egyesülése mind fizikai, szexuális, mind metaforikus módon, hiszen többszörösen egymáséi és egymássá lesznek.
Nem választható el a regénytől a mediterrán életérzés sem, a dolce vita, az életigenlés, az érzelmesség. Ilyen módon érthető meg Elio apjának regényvégi monológja, melyben nemcsak támogatásáról biztosítja fiát, hanem arra bíztatja, hogy merjen érezni. A szöveg itt talán könnyen csúszhatna át a giccs kategóriájába, de szerencsére ez nem történik meg. Ugyanakkor Elio is mediterráneumi, így számára is magától értetődő, hogy örökké emlékezni fog Oliverre. Viszont a regényzárlatból az is kiderül, hogy érzi, tudja, már nem egyek – hiszen húsz évre szétváltak útjaik –, ezért már csak arra vágyik, hogy Oliver újra szólítsa Olivernek.
André Aciman – Szólíts a neveden, Budapest, Atheneaum, 2017. Ford.: Szigethy-Mallász Rita
