Első mondat: Isten valamikor asszony volt.
Mia Couto regénye egészen véletlenül került az olvasólistámra. Olyan könyvet szerettem volna, ami a lehető legtávolabb játszódik attól a társadalmi-kulturális közegtől amiben élek. Azt is szerettem volna, hogy lehetőleg a déli féltekén játszódjék, hiszen a könyvtérképem alapján szinte csak az északi félgömbön zajló történeteket olvasok. Az oroszlán vallomása egy mozambiki portugál szerző könyve, amely szinte teljesen kielégíti a fenti elképzeléseimet. De amint említettem, csak véletlenül került a látóterembe, már nem is tudom pontosan hogyan, talán a molyon leltem rá.
A regény egy kis, afrikai – a mozambiki Cabo Delgado régióban található – falu belső világában játszódik, ahol a lakosságot oroszlánok gyilkolják. A szöveg két elbeszélőjének egyike a falu egyik elöljárójának lánya, Mariamar, a másik pedig egy félvér, a fővárosból származó vadász, Arcanjo. Ők ketten folyamatosan engednek betekintést ebbe a mitikus, sok szimbólummal átitatott szövegbe és világba, miközben saját történeteiket és belső kényszereiket is felfedik.
Talán a legfontosabb kérdés, amit a regény körüljár az a férfiak és a nők viszonya. Még pontosabban a nők helye ebben a közösségben. Természetesen sokkal kevesebb joguk van, mint a férfiaknak, ám ők is kényszeresen hozzájárulnak ehhez az elnyomáshoz. A nő embernek nevezi férjét, nem vagy csak nagyon nehezen hallatják hangjukat, és képtelenek igazán kilépni háztartási szerepükből. Ebből bomlik ki a vadászat és az emberben lévő vadállat szimbólumrendszere. Az elbeszélés szerint „Isten valamikor asszony volt.” (11. oldal) A férfi fából faragott ki egy asszonyszobrot, amit a föld alá temetett, s később ebből lett az asszony. Egy másik gondolat kapcsolódik ehhez, mely szerint:
„nem a tisztelet vezérel abban, hogy kőlapot helyezünk a halottaink fölé. Hanem a félelem. Rettegünk attól, hogy visszatérnek.” (12. oldal)
A faluban hagyomány továbbá oroszlánformájú szobrok készítése is. A szöveg pedig nem mindig teszi egészen egyértelművé, hogy valódi oroszlánokat látnak-e a szereplők, vagy tudatuk valamiféle belső kivetülését. Ilyen módon jelenik meg a férfiak nőktől való félelme, melyet belső vadállati ösztöneikkel igyekeznek legyőzni. Ezektől a férfiaktól nem áll messze a legigazságtalanabb (nemi)erőszak, sőt az incestus sem, ha pozíciójuk megőrzéséről van szó.
Sokat beszélnek arról is, hogy az igazi oroszlának nem a vadonban élnek, hanem a faluban. A vadásznak nem a vadonélő oroszlánokat kell megölnie, hanem a faluban lévőket, akik sokkal veszélyesebbek a valódi vadállatoknál. Ez a fajta párhuzam, kissé talán mereven jelenik meg a szövegben, ám ha mellé kerül az, hogy Mariamar anyja képes az oroszlánszobrokat misztikus módon életre kelteni, akkor összetettebb képet kapunk. Fontos megemlíteni, hogy a szöveg egy pontján Mariamar is „nőstény oroszlánként” (289. oldal) hivatkozik magára. Bizonyos szempontból őt is anyja keltette életre. Ilyen módon az asszonyok képesek valamiféle harcra kelni a vadállati ösztönökkel viselkedő, erőszakoló férfiakkal szemben. Mariamar víziója szerint ez a harc ugyan csak az emberek végső pusztulásával érhet véget, ám ez elvezet ahhoz, hogy az istenek újra nőkké legyenek.
Narrációs szempontból fontos a két elbeszélő hangjának különbsége. Mariamar fiatal, afrikai nő, akinek beszédmódjában, lejegyzett párbeszédeiben a mitikus, hagyományokat, hiedelmeket megőrző, azokat életben tartó hang tapasztalható. Ez elég éles ellentétben áll Arcanjo beszédmódjával. Ő a félvér, idősebb, tapasztaltabb, európaibb férfi, a vadász. Az ő szövegrészei racionálisabbak és történetközpontúbbak. Ő az, aki kívülállóként jelenik meg a faluban. Mint kiderül, nem is most először, hiszen Mariamar több évvel ezelőtt már találkozott vele. Ez a férfi lesz majd, aki el tudja vinni a lányt a faluból, ahol csak a halál várna rá. Ilyen módon válik érdekessé, hogy a férfi egyfajta felszabadítóként is megjelenhet a nő életében. Noha ez a szabadság nem teljes, hiszen Mariamar „többé egy szót sem tud kimondani” (289. oldal). Fontos, hogy Arcanjo nem szeretőként jelenik meg, hanem csupán olyan kívülállóként, aki elviheti Mariamart a zárt közösségből. A vadász más nőbe szerelmes, aki azonban őt képes felszabadítani gyermekkori és családi kötelékeiből. Ilyen módon válik érthetővé, hogy a két nemnek milyen módon van szüksége egymásra, és hogy mennyire szükségük van egymásra. Ám az is figyelemre méltó, hogy egy ponton megértjük, hogy mégsem teljesen értik egymást:
„Úgy nézett rám, mintha valami számára érthetetlen nyelven beszélnék.” (188. oldal)
Végül még egy érdekes adalék a szöveghez. Mia Couto egy fehér, európai származású mozambiki férfi. Ennek fényébe talán még erősebb az a tény, hogy a könyv bizonyos szempontból a (fekete) nők kiáltványaként is olvasható, hiszen egy fehér férfinak kellett megírnia. Hiszen ahogy a borítón is megjelenik: „Amíg az oroszlánok el nem mondják a saját történeteiket, addig a vadászok lesznek a vadásztörténetek hősei.”
Mia Couto – Az oroszlán vallomása, Budapest, Európa, 2016. Ford.: Pál Ferenc.
