Afonso Cruz regénye egyszerre költői, finom hangú és ironikus. Néhol pedig közhelyes, ami ebben a könyvben valamiért mégsem baj. A portugál saudade, avagy melankólia némi humorral szinte derűlátássá változik a könyv lapjain.

A főszereplő elbeszélő, aki egy pocakosodó fiatal apuka, fokozatosan veszíti el feleségét, Clarisse-t és lányát, Beatrizt. Eközben azonban egyre mélyebbre ássa magát szomszédja, Ulme úr múltjába, és ezzel szert tesz az öreg barátságára is. Ulme úr egy műtét miatt elveszítette részletes emlékeit a múltjáról, míg a nagy egészre azért mégis csak képes emlékezni.

Míg az idős úr élete a részletek hiánya miatt nem teljes, addig a névtelen elbeszélő éppen a részletekben és a mindennapokban veszik el.

„Biztos vagyok benne, hogy az életet a rutin öli meg, és nem a halál, és hogy a megszokás kővé dermeszt […] ez történik velünk, a banális hétköznapok kényelmét keressük, mindig csak azt, amit már ismerünk […].” (61. oldal)

Ez öli meg a szerelmét is felesége iránt. Úgy hiszi, hogy „egy kapcsolatban a csóknak örökre meg kell őriznie az első csók[ot]” (18. oldal), vagyis a szerelem bizonyosságát. Ám mostanra ez teljesen megváltozott.

„Épp hogy csak megérintem az ajkát, és a beidegződéseinket, az adóhatóságot, a mosógép zaját érzem rajta. Úgy csókoljuk meg egymást, ahogy az ágyat szokás megvetni.” (Uo.)

Ulme úr többször rá is mutat fiatal barátja e problémájára, aki pedig Ulme-ét igyekszik meggyőzni, hogy nem csak a világ egészének megértése a fontos. Az öreg képtelen elvonatkoztatni a világban történő erőszaktól és emberi gonoszságtól, még ha az olyan messzire is zajlik tőle, hogy szinte semmit sem tehetne közvetlenül ellene. A szöveg ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy mindannyian „ugyanannak a szőnyegnek a különböző egységei” (64. oldal) vagyunk, így minden mindenre hatással van.

Tehát a két főszereplő más-más okokból, de nem tudja valóban megélni az életét. Mindketten a végletek szélsőséges volta miatt képtelenek megragadni emberi mivoltuk lényegét. Az egyik mellett elrohan az élet, míg a másik csak állni látja azt.

A szöveg számos szimbólumot mozgat, úgy mint szobor, virág, (fél)élet, halál, zene és tánc. Ezek a szimbólumok fokozatosan bomlanak ki. Ilyen módon a regény elkerüli azt, hogy általánosságokról beszéljen, hanem a konkrétumok felől közelít a megállapítások felé. Ulme úr szülőfalujában bontakozik ki igazán a szobor-halál-nagyegész hármasának jelentése, míg a végén, Margarida Flores lakásán értjük meg a zene-tánc-részletek összefüggését.

Néhány helyen az az érzésem támadt, hogy a szöveg kezd közhelyessé vagy általánosítóvá válni, ami semmiképp sem előnyös. Ám a kötet vége felé van egy bekezdés, ami által jobban megértjük, hogy mi értelme ezeknek a közhelyeknek.

„Egy folyó, Kevin, egyszerre van jelen a forrásnál és a torkolatnál. Valójában az élet is ilyen, ám mi úgy képzeljük, hogy az élet egy csónak, mely végighalad ez a folyón […]. Valójában mi magunk vagyunk a folyó, milyen elkoptatott kép is ez, Kevin, de valahol mégis ez vagyunk […]; egy költők, énekesek által elkoptatott kép vagyunk, úgy bizony, Kevin, egy öreg allegória, mert mi vagyunk ez a folyó, ez a közhely.” (226. oldal)

Ilyen módon a regény értelmezhető annak a kérdésnek a felvetéseként, hogy létezik-e bármi, ami valamiért nem közhelyes. A válasz ugyan nem egyértelmű, de számomra a szöveg befejezése alapján úgy tűnik, hogy igen is, meg nem is.

A kötetet a Typotex kiadó jóvoltából olvashattam.

Afonso Cruz: Virágok, Typotex, Budapest, 2017. Ford.: Bense Mónika