Rengetegszer hallottam erről a könyvről, hogy milyen nagyszerű, mégis ágáltam az elolvasásától – olvastam ugyanis a Régimódit, s az nem igazán tetszett, de persze nem ítélhetünk meg egy írót, egyetlen könyve alapján. De jól tettem, hogy végre elolvastam, hiszen nagyszerű élmény volt. Pár nap alatt végeztem vele, annyira beszippantott mind a történet, mind a narráció. Előbbi kevéssé, utóbbi igazán tetszett. 

Ami Emerenc és az írónő kapcsolatát illeti, én végig az írónőt tudtam inkább megérteni tetteiben. Önvádját, depresszióját és szomorúságát csak részben tudtam logikusan értelmezni. Emerenc ugyan roppant markáns karakter, mégis a végletekig undok és nem is picit idegesítő. Azért gondolom így, mert hihetetlenül szélsőséges a hozzáállása az élethez. A görög drámák szereplőitől eltekintve, élő ember nem lehet ennyire szélsőséges úgy, hogy bennem közben szimpátiát keltsen. Minden bizonnyal ebben áll Emerenc mitologikussága, amelyet a narrátor olyan nagyszerűen ragadott meg. Ez volt az, a narráció, a stílus és a történetvezetés, ami hasonló nagy erővel szippantott be. Kiválóan adagolt részletek, a mindennapi élet pillanatainak fotószerűen pontos megragadása és a mítosz valóságban való feloldása az ami kivívta bennem a feltétlen tiszteletet a könyv iránt.

Szabó Magda – Az ajtó, Magvető, Budapest, 1987.