Jó volt újraolvasni az új fordítás okán. 

Közben azon gondolkodtam, hogy vajon Mersault-t az idegen vagy a társadalom. A cím alapján az előbbire gondolhatunk. Számomra kérdés, hogy ezzel az idegenségével Mersault nem veszti el emberi mivoltát? Mielőtt olyanná lennék, mint az esküdtek, akik azért ítélték el, mert nem gyászolta kellőképpen az anyját, úgy látom, hogy nem egyértelmű, hogy mennyire eredendően emberi a szerepjátszás. Ahogy arra utal is a csehszlovák történet kapcsán, Mersault szerint rossz dolog szerepet játszani. De hiszen az emberek régóta teszik ezt, szóval lehet, hogy mégis csak van valami haszna. 

A szövegben a teljes elidegenedés, az élet abszurditásának, a dolgok lényegtelenségének felismerése és ábrázolása továbbra is megdöbbentő és nagyszerű. Utána kéne néznem, hogy Camus mennyire foglalkozott –  foglalkozott-e – a buddhizmussal, mert Mersault eléggé úgy tekint az élete eseményeire – legyenek bármilyenek –, hogy azok csak megtörténnek vele. Ezeket ő jobb esetben átéli és megéli, rosszabb esetben – mint a per során –  teljesen kizáródik, és külső megfigyelővé válik. Utóbbi egyáltalán nem buddhista dolog, ez kétségtelen. Ebben talán a nyugati társadalmak attitűdjét ismerhetjük fel. 

Vártam azt az egyszerű, dísztelen stílust – vagy a stílus teljes hiányát –, ami a francia eredetiben van. Ez jó részt meg is valósult az új fordításban. Eltűnt az a halom töltelékszó, amivel irodalmibbá tették a korábbi fordítást. Ugyanakkor olykor túlságosan mai lett a szöveg. Nem látom be, hogy miért lett a nekem mindegyből nekem tök mindegy, a kis párizsi nőből kis párizsi töltött galamb például. Ezekkel a momentumokkal inkább flegmának és közönyösnek tüntetik fel Mersault-t, mintsem idegennek a társadalomtól. Szerencsére ebből viszonylag kevés van, és jó esetben át is lehet siklana felettük.

Albert Camus – Az idegen, Budapest, Európa, 2016. Ford.: Ádám Péter, Kiss Kornélia