Első mondat: Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját.

Az angol írónő könyve, ami egy egész életet dolgoz fel igazán klasszikus olvasmány. Abban a tekintetben mindenképp, hogy nagyon könnyen olvasható, az elbeszélő mindent tud – de persze nem mindent árul el az olvasónak – a szereplők pedig igazán életszerűek. Ez a jellemzője azonban nem csak a szöveg erősségét, hanem a gyengeségét is adja.

Gustav Perle és Anton Zwiebel barátságának történetét az óvodától követhetjük nyomon a regényben, amely három nagy részre oszlik, mint egy klasszikus szonáta. A zene fontossága Anton zongorista voltában is visszaköszön. Három idősíkon mozog a szöveg. Elsőként közvetlenül a második világháború előtt vagyunk. Ennek hangja csak alig-alig ér el Svájcnak ezen részére. A második rész a harmincas évek elején játszódik, amelyben Gustav szüleit ismerhetjük meg jobban. Végül a kilencvenes évekbe érkezünk, ahol a már idősödő Gustav és Anton kerül újból a középpontba.

A szöveg erőssége, plasztikussága meglátásom szerint hullámzó. Van pár igazán erős rész, de számos olyan is, amikor kissé kezd unalmassá, vagy épp túl egyszerűvé válni. Erre nagyon jó példa az amikor a második részben Anton apja az ember erkölcsi felelősségéről beszél:

„De hol kezdődik az, hogy mi „tartozik” ránk, és hol érvéget? Ez korunk nagy kérdése, barátaim: hogy milyen messzire mehetünk abban, ami felebarátaink életét érinti. Közömbösségre törekszünk. […] De erkölcsi szempontból a közöny nem bűn-e?” (150. oldal)

Ez egy nagyon markáns rész, hiszen korábbi tettei értéke ezen a ponton áll vagy bukik. A következő oldalon viszont ezt a mondatot találjuk: „Erich szereti a disznóhúst.” (151. oldal) Ami már-már általános iskolai fogalmazás egyszerűségű.

Erich és Emilie, Gustav szülei nagyon életszerű figurák. Olyanok akik számos dolgot elrontanak az életben, saját félelmeik és traumáik foglyai. Gustav karaktere is nagyon jól megformált, ám Anton számomra kissé talán jobban homályban maradt.

Ám ha jobban belegondolok, ez a homály is érthetővé válik a harmadik rész után, ahol Antonról számos fontos dolog derül ki. Akárcsak Gustavról. A könyv fülszövege kissé szemellenzős módon elfedi, hogy a két fiú közötti barátság talán picit több mint barátság.

Nagyon jó a szövegben az, hogy a férfibarátságból nem záródik ki a gyengédség, az intimitás és a testi érintés, sőt ezek expliciten és magától értetődően jelennek meg.

Ám amikor az ötvenéves férfiaknak nincs feleségük, vagy csak próbálkoznak nőkkel az olvasó gyanakodni kezd. A szöveg pedig nagyon óvatosan és lassan jut el odáig, hogy bevallja, ez a kapcsolat sokkal intimebb és sokkal szorosabb, mint egy átlagos barátság. Érdekes módon a testiség és a vágy nem jelenik meg, ezzel mintegy az egészen életen át tartó szoros elköteleződés elsőbbségére mutat rá. Ám ha Gustav szavait is számításba vesszük, akkor kevés kétségünk marad arról, hogy miről is van szó pontosan:

„Azt válaszolta, hogy ha emberi szerelem kérdéséről van szó, őt semmi sem botránkoztatja meg és nem is fogja soha.” (284. oldal)

Rose Tremain – Gustav-szonáta, Budapest, 21. Század, 2017. Ford.: Szűr-Szabó Katalin